Voltak az ausztriai hétvégének jobb és rosszabb pillanatai egyaránt, és bár előre elfogadtam volna a kilencedik és a negyedik helyet, utólag már nem vagyok elégedett vele. Mert lehetett volna ez nyolcadik és harmadik is. És utóbbi csak részben rajtunk múlt.
Az előzetesben azt írtam, hogy a Salzburgringen az időmérőn már az első tízbe jutásért is meg kell izzadnunk, és a Slovakia Ring dobogós helyezése után ezúttal ismét csak a pontszerzésben reménykedhetünk. Ebből gondolhatjátok, hogy ha valaki felajánlotta volna az ausztriai kiruccanás előtt a kilencedik és a negyedik helyet, azt gondolkodás nélkül aláírtam volna. Most viszont mégsem vagyok maradéktalanul elégedett a hétvégével.
Sorshúzás a „vonatra"
Az időmérőn még nagyjából minden az elképzeléseim szerint történt. Az volt a célom, hogy a második futamon az első sorból rajtolhassak, és ez a kilencedik hellyel össze is jött, hiszen a fordított rajtrácson ez a második pozíciót jelentette. Izgalmas volt az időmérő, mert összejött az a hondás összefogás, amit a szélárnyék érdekében vizionáltam, és ezzel egy számomra ismeretlen szituációba csöppentem. Egy kalapból sorsot húztunk: négy szám, négy pilóta, négy húzás. A számok határozták meg, hogy milyen sorrendben megyünk ki a Q2 első gyors körére – a másodikon pedig ennek a fordítottja valósult meg. Én a kettes számot húztam, ami azt jelentette, hogy az első próbán Bennani után mentem, mögöttem pedig a két gyári Honda jött – ezt követően a „vonat" megfordult, és én kaptam szélárnyékot a Tarquini, Monteiro duótól. Kicsit izgultam, hogyan megy majd, mert tudtam, hogy annak idején a SEAT gyári pilótái rendszeresen meglépték ezt a trükköt, tehát Tarquininek és Monteirónak volt rutinja a műfajban. Én viszont korábban nem csináltam ilyesmit. Pontosabban olyan volt, hogy beálltam valaki szélárnyékába, de egy ennyire tudatosan kitervelt és felépített stratégiában még nem vettem részt. Nehéz volt megállapítani, hogy mekkora helyet kell hagyni a másiknak, és a szokásosnál jobban kellett koncentrálnom, mert ha a gyors körön hibázok, azzal a mögöttem haladó esélyét is elrontom. Szerencsére minden simán ment, remélem, a jövőben is lesz ilyen összefogás!
Az „elagresszívkodott" gumik
A problémák az első futamon kezdődtek. Egyrészt dühös voltam magamra, mert ha nem hibázom, a kilencedik helyett nyolcadikként is célba érhettem volna. A harmadik körben elfékeztem magam az ötös kanyar bejáratánál, és szélesítenem kellett az ívet, nehogy nekiütközzek Bennaninak. Ezt kihasználva tudott megelőzni Tarquini. Másrészt az autóval is folyamatosan küzdöttem, alulkormányzott volt, és éreztem, hogy darálom a gumikat. Nem volt jó élmény úgy vezetni, hogy nem az elvárásaim szerint működött a gép. Futam után Gergővel kielemeztük a helyzetet, a problémát valószínűleg az okozta, hogy a vadonatúj gumikat túl agresszíven használtam az első két körben, így 20-25 fokkal melegebb lett a hőmérsékletük az ideálisnál, nem tudtak megfelelő tapadást biztosítani. Bár mindkét állórajtra megspóroltunk egy-egy garnitúra új gumit, emiatt úgy döntöttünk, hogy a második futamon maradunk a használtnál. Összességében nem is az elvesztett nyolcadik hely bosszantott, hanem az, hogy nem volt meg a megfelelő tempónk versenytávon.
Az ígéret szép szó...
Szerettem volna lerajtolni Gabriele Tarquinit a második futamon, de a rajtot nagyjából ugyanúgy kaptam el, mint ő, így erre nem volt esélyem. A visszapillantóban ugyanakkor láttam, hogy Tiago Monteiro kívülről már jön be mellém. Emiatt nem nagyon aggódtam, mert enyém volt a belső oldal és az első méterek után látszott, hogy nem lesz akkora lendületelőnye, hogy körbeautózzon a féktáv előtt. A hondás illetékesek a futam előtt nyomatékosították, hogy ha már az első két sort elfoglaltuk, ebből a lehető legtöbbet hozzuk ki, és dolgozzunk össze annak érdekében, hogy az előnyünket megtartsuk az első néhány körben. Ennek ellenére egyfajta élet-halál harc alakult ki, ami engem igencsak meglepett. Mivel megbeszéltük a taktikát, biztos voltam benne, hogy a belső íven könnyű dolgom lesz, ehhez képest tereltek a pálya jobb oldala felé. Hárman voltunk egymás mellett: kívül Bennani, középen Monteiro, belül én. Valószínűleg Bennani túl későn fékezett, így Monteiro elé került, aki viszont nem akarta elengedni a marokkóit, ezért húzott rám. Nekem pedig le kellett mennem a fűre az első sikánban, mert ha tartom a vonalam, nagy valószínűséggel kiforgatom vagy a sikán második felében található gumifalba szorítom a portugált, marokkói márkatársunkkal együtt. Nem panaszkodni akarok, mert ez mindig benne van a pakliban, ugyanakkor azt gondolom, hogy ezt sokkal érettebben meg kellett volna tudnunk oldani egy olyan helyzetben, amelyben ennyire fontos a közös érdek.
Lehetett volna dobogó is
Ezt követően arra összpontosítottam, hogy ne hibázzak, de az óriási lendülettel érkező José María Lópezzel nem tudtam mit kezdeni. Másfél kör alatt körbeautózott, majd ugyanígy tett a két gyári Hondával is. Aztán megérkezett a nyakamra Tom Coronel is, őt szerencsére sikerült magam mögött tartanom. Ugyanaz volt a taktikám vele szemben, mint az első futamon Gianni Morbidelli ellen: próbáltam a hosszú egyenesre úgy kigyorsítani, hogy ne tudjon mögöttem akkora lendületet venni, hogy körbeautózzon. Leintés után dühös voltam, mert ha nincs az a sikános félreértés, reálisan összejöhetett volna a harmadik hely is. A hiányérzetemet amúgy is az táplálja, hogy a két gyári Honda tempóból jobb volt, ráadásul velem ellentétben felálltak a dobogóra. Tehát lehettünk volna jobbak is. És leszünk is!