Miután a harmadik helyen végeztem a WTCR elmúlt versenyhétvégéjének második futamán Estorilban, és már készülődtem a díjátadóra, azon gondolkodtam, mikor voltam legutóbb hasonló helyzetben. Arra a következtetésre jutottam, hogy túlságosan régen, másfél éve, a 2019-es idényzárón Malajziában. Itt volt már az ideje az újabb dobogónak, hihetetlenül hiányzott az érzés, és jót tett az önbizalmamnak.
A pole pozícióra jelenleg nincs esélyünk
A hétvége előtt azt mondtam, hogy az időmérőn a top 10 a cél, ideális esetben pedig a top 5 is összejöhet. Nem sok hiányzott ehhez, a hatodik helyen zártam a kvalifikációt szombaton, amivel még azzal együtt is elégedett lehettem, hogy ha van helyezés, amit el szeretnék kerülni az időmérőkön, akkor az a hatodik. Egyrészt azért, mert ezért már nem jár pont, másrészt azért, mert mindkét futamon a harmadik sorból, azaz a sűrűjéből kell rajtolni, amikor nem én választom meg a féktávokat, és túl sok autóhoz kell igazodni. Egyszóval: kiszámíthatatlan.
Ugyanakkor mégis ez volt a maximum, amit el tudtam érni, ha pedig az utolsó gyors körömet elengedem, csak tizenegyedik lettem volna, tehát még rosszabbul járok. Csak egy Hyundai-versenyző végzett előttem, és utólag megnézve a telemetria-adatokat, Jean-Karl Vernay köre közel volt a tökéleteshez, annál sokkal jobbat nem tudtam volna. Ez jól mutatja a jelenlegi pozíciónkat és erőnket mezőnyben, arra most nincsen lehetőségünk, hogy a pole pozícióért harcoljunk.
Megint rosszkor voltam a rossz helyen
Az erős pontszerzés viszont a kockázatok ellenére is kecsegtetett az időmérős hatodik hellyel, tehát alapvetően pozitívan vártam a vasárnapi futamokat. Sajnos az első nekem nem tartott túl sokáig... A rajt után megvédtem az ötödik helyemet, és megválaszthattam az ívet. Mivel három jobbos kanyar következett, húzódtam a belső ívre, mert nem akartam megkockáztatni, hogy egymás után három kanyarban is a külső ívre szorulok. Aztán az első kanyar féktávján Néstor Girolami nagy sebességgel belém rohant. Akkora volt az ütés, hogy egyből éreztem, ezzel vége is a versenynek.
Rendkívül dühös voltam, ez is olyan pillanat volt, amikor jó, hogy takart sisak. Főleg azért frusztrált az eset, mert a nürburgringi második futamon hasonló áldozat voltam, aki rosszkor volt a rossz helyen, így egymás után másodszor fordult ez elő. Girolami elnézést kért, elmondta, hogy buta hiba volt a részéről, aminek nem szabadna megesnie. Mindannyian emberből vagyunk, bárki hibázhat, és jól esett, hogy ilyen korrektül reagált, de ez sajnos a pontokat nem adja vissza.
Nem láttam Guerrieri lefulladó autóját
Szerencsére be tudtam gurulni a boxba az autóval, és a fiúk ragasztószalagokkal, kalapáccsal és egyéb eszközökkel hamar orvosolták a problémákat, így még az első futam közben ki tudtam menni a pályára ellenőrizni a rendszert. Legalább amiatt nem kellett izgulnom, hogy a második versenyen el tudok-e rajtolni. Mindezzel együtt igencsak borús hangulatban vártam a második futamot, amely aztán gyógyírt jelentett a hangulatomra.
A rajt ezúttal sem volt egyszerű. Ahogy elindultam, a visszapillantóba néztem, hogy lássam, a mögülem induló Santiago Urrutia mire készül a belső íven. Ahogy visszanéztem előre, már azt láttam, hogy előttem Vernay hirtelen mozdulattal kerüli ki a pole pozícióban lefulladó Esteban Guerrierit. Mivel az argentin nekem Vernay autója miatt takarásban volt, nekem sem maradt nagyobb reakcióidőm, egyből soroltam be a belső ívre én is. Urrutia emiatt tudott elmenni mellettem, neki csak egyenesen kellett mennie, nekem viszont az indulás után még kipörgő kerekekbe egyből kormányoznom is kellett. Maradhattam volna mellette a külső íven, de inkább besoroltam mögé, és belülről fékeztem meg az első kanyart, mert ezt tartottam biztonságosabbnak.
A harmadik hely volt a maximum
Beigazolódott a döntésem, mert így gond nélkül túléltem a kezdeti káoszt, aztán gyorsabb voltam Urrutiánál, akit egy-két körrel később meg is előztem. A kilences-tízes kanyarkombinációban nyitva hagyta az ajtót a dombon felfelé, én meg bebújtam rajta. Tiszta előzés volt, amit meg kellett lépnem, mert nem akartam jobban lemaradni mögötte az élen elhúzó hármastól.
Végül Tiago Monteiro technikai problémája miatt előreléptem még egy helyezést, így lettem harmadik. Fel tudtam zárkózni Tassi Attikára és Vernay-re, de annyival nem voltam gyorsabb náluk, hogy az előzéssel próbálkozhattam volna. Így ebben a futamban ennyi volt, úgy érzem, sikerült kihoznom a lehetőségeimből a maximumot.
Jó volt osztozni a különleges pillanatban
Külön örültem annak, hogy Attika lett utánam a második magyar, aki futamot tudott nyerni a túraautózás legmagasabb szintjén, és osztozhattam a boldogságában ebben a számára különleges pillanatban. Rivális csapatok képviselői vagyunk, de a márkatársaim mellett ő az, akitől egyáltalán nem sajnálok egy ilyen sikert a mezőnyben. Eszembe jutott az is, amikor néhány éve az első nemzetközi győzelmekor is ott állhattam mellette a dobogón.
A saját eredményeimet nézve közepes hétvégét zártam Estorilban. A történtekre egyet aludva is bosszantanak az első futam elveszett pontjai, amelyek hiányozni fognak. Ugyanakkor a dobogónak köszönhetően továbbra is tudok előre nézni, és nagy bennem a tettvágy, hogy ledolgozzuk a technikai hátrányunkat. Az jól látszik, hogy vannak gyorsabb autók a mienknél a mezőnyben, és szeretném, ha mielőbb eljutnánk arra a szintre, hogy erőből küzdhessünk a győzelmekért.