Michelisz Norbert

Sose voltam ilyen hosszú ideig ennyire messze az otthontól. Három hét Ausztráliában és Makaóban óriási kaland, különösen, ha közben az álmaiért küzd az ember. Mert bajnoknak lenni nekem másodjára is álomkategória volt. Még mindig itt él bennem az a srác, aki tényleg azt gondolta, hogy bármennyire is vágyik rá, sose lesz belőle autóversenyző. Tinédzserként már felfogtam, hogy ezzel elkéstem. Aztán az élet mégis megajándékozott az eséllyel – 21 évesen vezettem életemben először versenyautót. Hihetetlen, hogy lassan már húsz éve ennek, és ilyen sok ideje az álmaimat élhetem.

De néha még mindig félek, hogy egyszer felébredek.

Az elmúlt három hét amennyire intenzív és nagyszerű volt, legalább annyira kimerítő is. Fizikailag, és főleg érzelmileg. Akinek van gyereke, főleg, ha olyan picik, mint az én lányaim, az biztosan át tudja érezni, hogy mennyire megviselt a hiányuk. Nem volt könnyű távol lenni, és minden idegszálammal a feladatra koncentrálni. Rengeteget segített a sok támogató üzenetet, amiket kaptam otthonról. A világ végén érezni azt, hogy van egy ország, ahol féltenek, izgulnak értem, velem együtt bosszankodnak vagy örülnek, leírhatatlan és felemelő.

Másként megélt bajnoki cím

Volt egy üzenet, amin megakadt a szemem. Ferenc azt írta, hogy a népmesékre emlékezteti a történetem, amelyekben a jó végül elnyeri a jutalmát. Igazán az fogott meg az írásában, hogy szerinte azt bizonyítom, nem minden sikerül azonnal, a legrövidebb úton, de szorgalommal, kitartással és sok munkával kerülőúton is el lehet jutni a célig. Én tényleg hiszek ebben, és abban is, hogy minden okkal történik. Simán lehet, hogy ha fiatalon elkezdhetek versenyezni, ma már nem is csinálnám, és nem lennék bajnok – nemhogy kétszer, egyszer sem. Így viszont érettebben kaptam meg az esélyt, talán jobban is tudtam értékelni már, és még mindig nagyon élvezem a versenyzést.

Akkor is így van ez, ha a mostani bajnoki címet kicsit másként éltem meg, mint az elsőt 2019-ben. Négy éve elképesztő nyomás szakadt ki belőlem, értelmet nyert minden, amire feltettem az életem. Akkor viszont meg is szabadultam ettől a nyomástól, nem volt már bizonyítási kényszer, ellenben magabiztosabb lettem, és a következő kihívásokat felkészültebben tudtam kezelni. Idén egyszerűen mindvégig magamra koncentráltam, mert tudtam, hogy ha így teszek, az elég lehet a sikerhez, amit aztán higgadtabban is fogadtam. Ez is az érési folyamat része.

Jobban teljesítettem, mint 2019-ben

Könnyebb semmiképpen sem volt idén bajnokságot nyerni, mint 2019-ben. Borzasztó nehéz év volt ez, csak ketten voltunk Hyundai-versenyzők a teljes idényben, a rivális, több autós felállású csapatok előnyben voltak. És ez nemcsak pusztán mennyiségi előny volt, mert erős pilótákkal és technikai háttérrel dolgoztak. Legalább annyira meg kellett küzdenünk a bajnoki címért, mint 2019-ben, de ha a személyes teljesítményemet nézem, akkor kiegyensúlyozottabb és jobb voltam, mint az első bajnoki cím évében. Erre hihetetlenül büszke vagyok.

Jól kezdtem az évet, rögtön az első futamon nyertem Portugáliában, de később voltak mélypontok is. Az egyetlen futam, amelyen idén nem szereztem pontot, épp a Hungaroringen történt, ahol a rajt után kilöktek. Dél-Amerikában kemény csatákba kerültem, többször ütköztek velem, és voltak olyan pillanatok, amikor nehezemre esett nem felhúzni magam. Próbára tette a türelmemet ez a szezon, de tudtam, hogy a saját érdekemben csak egy dolgot tehetek, ha nyugodt és összeszedett maradok. Nagy dolognak tartom, hogy ezt a legvégéig sikerült megtennem.

Különleges Makaó, különleges érzések

A makaói szezonzárón a siker kulcsa az időmérő és az első futam voltak, amelyeket megnyertem, és nagyobb pontelőnyt szereztem az utolsó versenyre. Ott még mindig apróságokon is elúszhatott volna a bajnoki cím, de fel voltunk készülve az összes forgatókönyvre, és jó érzés volt úgy versenyezni, hogy kontroll alatt tartottuk az eseményeket. Amikor kilencedik voltam, és úgy tűnt, hogy Huffnak esélye nyílhat nyerni, akkor sem estünk kétségbe, mert volt annyi tartalékunk tempóban, hogy képes lettem volna önerőből is a szükséges egy helyet előrébb jönni. Végig azt éreztem, hogy a riválisoktól függetlenül elég jók vagyunk hozzá, hogy meglegyen a bajnoki cím.

Az pedig, hogy pont Makaóban történt, nagyon megérintett. 2010-ben itt arattam az első futamgyőzelmemet a világbajnokságon, amire a mai napig élénken emlékszem, de bajnoki címet ünnepelni ezen a legendás pályán, egészen különleges élmény. Makaó óriási hagyományokkal rendelkezik, a világ egyik legveszélyesebb köre, ahol egyszerűen magasabbra szökik az adrenalin, mint máshol. Ehhez hozzáadni a bajnoki címért való kiélezett küzdelmet, a most vagy soha érzést, semmi máshoz nem hasonlítható.

Egyre növekvő harci kedv

A bajnoki cím olyan mérföldkő, amelynél megáll az ember, és visszatekint, honnan hová jutott. Ha megnézem az elmúlt tíz évemet, akkor pontosan látom, hogy milyen sokat fejlődtem. Pályafutásom elején nem voltam harcedzett, ami pont abból következett, hogy későn kezdtem versenyezni, nekem kimaradtak a gokartos évek, nem szoktam hozzá a küzdelemhez már gyerekként. A nyers tempó talán mindig megvolt, de a harcedzettség sokáig hiányzott. Ez olyan tapasztalat, amit nem lehet a tévén keresztül megszerezni, csakis valódi küzdelemben.

Idén sok kemény összecsapásban volt részem, volt olyan is, ami már a sportszerűség határát súrolta, és az adott pillanatban nem voltam boldog miatta, de visszanézve ugyanaz igaz erre is, mint az élet más dolgaira: ezektől válsz erősebbé. Mostanra eljutottam odáig, hogy egyre több helyzetre érzem teljesen felkészültnek magamat, elkezdtem lazábban venni a csatákat, sőt már élvezem és várom is őket. Mert tudom, hogy előrevisznek, jobb versenyző leszek általuk.

Amíg ez az érzés munkál bennem, addig biztosan nem ébredek fel. Álmodjatok velem továbbra is!