Pályafutásom legnehezebb szezonja előtt állok. Most először azonos feltételek mellett bizonyíthatok két hozzám hasonlóan sikeréhes csapattárs ellen. Róluk, a Hondához újonnan érkező Rob Huffról és persze Tiago Monteiróról is írtam.
Rengeteg a változás körülöttem. Nemcsak arról van szó, hogy gyári szerződést kaptam, hanem a Honda új pilótafelállása is sok mindent átírt. Például a csapaton belüli hangulatot. Bár tavaly privát versenyzőként is úgy kezeltek, mint szinte teljes értékű csapattagot – ott voltam a megbeszéléseken, a fontosabb sajtóeseményeken –, mégis kicsit kívülállónak éreztem magam Gabriele Tarquini és Tiago Monteiro mellett. Amolyan 2+1-es felállás volt ez. Nem tudatosan és nem rossz szándékból, egyszerűen csak azért, mert Tarquini és Monteiro a pályán kívül is szoros barátságot ápolnak, így ha viccelődésre, kötetlenebb beszélgetésre került sor, ők egymást keresték. Hozzám inkább csak szakmai jellegű kérdésekben fordultak. Ez a szereposztás totálisan megváltozott. Az eddigi teszteken azt vettem észre, hogy a Huff, Monteiro, Michelisz felállásban mindenki kb. ugyanannyit beszél a másikkal és hasonló információkat oszt meg a többiekkel.
Megváltozott maga Monteiro is – úgy látom, hogy egyenesen szárnyal. Főleg a valenciai teszten nagyon meggyőzően teljesített. A korábbi évekhez képest mintha sokkal harapósabban készülne erre a szezonra, és ez nemcsak a pályán mutatott határozottságából látszik, hanem abból is, ahogyan beszél, az egész kisugárzásából. Nem tudom, hogy korábban Tarquini jelenlétét egyfajta rá vetülő árnyékként élte-e meg, de az biztos, hogy látva a mostani elszántságát, idén sokat lehet várni tőle.
Rob Huff-fal a legelső közös emlékképem az, amikor a 2010-es szezon utolsó futamán a dobogón állunk. Én ott, Makaóban nyertem először, ő harmadik lett, és akkor váltottunk néhány szót egymással. A következő év vége felé már egyre többet beszélgettünk, és aztán 2012-től túlléptünk a köszönőviszonyon, és egy lazább, közvetlenebb pilóta–pilóta kapcsolat jött létre köztünk. Talán ez természetesnek tűnik, de tudni kell, hogy azokban az években vele együtt csak négyen voltak a mezőnyben, akikkel ilyen barátibb viszonyt alakítottam ki, de a többiek hozzám hasonlóan privát pilóták voltak, Huff volt az egyetlen gyári versenyző. Főleg 2013-ban, amikor én először vezettem Hondát, ő pedig még SEAT-tal ment, elég sok egymás elleni akciónk volt a pályán. A legkomolyabb ütközésünk Argentínában volt, ami után ő kitörött kerékkel a sóderágyban kötött ki. Akkor és máskor sem nehezteltünk egymásra, szimpatikus volt benne, hogy világbajnoki címvédőként sem mutatott felsőbbrendűségi tudatot, nem gondolta, hogy többet megengedhet magának a pályán, mint mondjuk én.
Az idei évig meglehetősen korlátozott számban találkoztunk a pályán kívül, amióta viszont csapattársak vagyunk, jobban megismertem. A teszteken megesett, hogy együtt ebédeltünk, vagy együtt mentünk el vacsorázni, és tanulságos a viselkedése. Mert nagyon barátságos, nagyon közvetlen, de ha szakmáról van szó, képes meghúzni egy határvonalat. Nincsen ebben semmi rossz vagy negatív, ezen a szinten ez elfogadott, számomra is érdekes példa, és jellemző a legjobbakra.
Huff a Ladával erőn felül teljesített az elmúlt években, a mezőny leggyengébb autójával is képes volt eredményeket felmutatni, 2014-ben két futamgyőzelmet is összehozott. Az elmúlt szezon második fele kicsit nehézkesebb volt neki, úgy tudom, hogy a két nagyobb balesete után az autója már nem volt igazán versenyképes állapotba hozható. De ahogy beszélgettem vele, kiderült, hogy a tavaly év végi TCR-es vendégszereplése után teljesen helyrebillent az önbizalma. Beugróként úgy nyert Makaóban a Hondával, hogy közel nyolc másodpercet vert a másodikra. Az idei teszteken testközelből láthattam munka közben, és szerintem ha pusztán a vezetői tehetséget nézzük, José María López mellett ő képvisel egy hihetetlenül erős színvonalat a WTCC-ben.
Két dolog miatt is hihetetlenül fontos lesz az idény eleje. Egyrészt mindhárman ugyanolyan esélyekkel indulunk harcba, de eljöhet az a pillanat a szezonban, amikor egyikünknek még reális esélye van a top 3-as év végi helyezésre, és akkor a másik kettőnek támogató szerepet kell játszania. Ezért nem szabad az elején hátrányba kerülnöm. Másrészt már az első futamokon szeretném mindenkiben tudatosítani, hogy komoly rivális vagyok csapaton belül. Ahogyan az elején is említettem, pályafutásom legnagyobb kihívása előtt állok. Nem mondom, hogy néha nem fordul meg a fejemben, hogy mi lesz, ha nem úgy sikerül ez az év, ahogyan elvárom magamtól, de sokkal többször azon töprengek, hogy mindig ilyen éles helyzetekre vágytam. Ha ilyen csapattársakon is felül tudok kerekedni, azzal tovább nőhet a szakmai elismertségem. Már alig várom, hogy április 3-a legyen, ott álljunk a Paul Ricard rajtrácsán, és kiderüljön, mire vagyunk képesek egymás ellen!