Még soha életemben nem voltam annyira feszült, mint a hungaroringi második futam előtt, és még soha életemben nem szabadultam fel annyira, mint a célba érkezés pillanatában. Az elmúlt versenyhétvégén megint sokat tanultam – magamról.
Hiába hangoztattam magabiztosan azt a hazai versenyhétvége előtt, hogy az elmúlt évek rutinjának köszönhetően ma már kezelni tudom azt a felfokozott hangulatot, ami a hungaroringi versenyhétvégét övezi, mert ezúttal ez nem sikerült. Tulajdonképpen a szombati időmérő végétől kezdve a vasárnapi futamokig végig olyan feszült voltam, mint még soha életemben, és nem is igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Előzetesen nem is sejtettem, hogy mekkora nyomás telepedik rám azzal, ha hazai közönség előtt az első rajthelyről indulok, és így kizárólag rajtam múlik a siker. Persze volt már tapasztalatom a hazai versenyzésben, de mostanáig nem voltam ilyen szituációban, hiszen a 2012-es győzelemkor is az ötödik helyről indultam, és nekem is meglepetés volt, hogy az első kanyar után már vezettem a mezőnyt. Idén megtapasztaltam, milyen az, amikor tényleg hatalmas eredménykényszer alatt kell teljesíteni, mert bár tudatosan nem mondtam ki az időmérő után, legbelül pontosan tudtam, hogy a második futamon meg lehet és meg is kell szerezni a győzelmet.
Aztán amennyire feszült voltam a második futam előtt, olyannyira felszabadultam, amikor első helyen intettek le a kockás zászlóval. Az az óriási nyomás, ami rám telepedett, egyetlen pillanat alatt szertefoszlott bennem – amikor kiszálltam az autóból, ezt az örömöt és felszabadultságot láthattátok rajtam. Hiába volt ez már a negyedik futamgyőzelmem a WTCC-ben, teljesen új tapasztalatot és élményt jelentett számomra. Az önbizalmamnak is jót tett, hogy a legnagyobb elvárások közepette is hiba nélkül tudtam versenyezni, erre a jövőben is építhetek majd. Büszke vagyok arra is, hogy én hoztam az idény első nem citroënes futamgyőzelmét a mezőnyben. Ebből a szempontból egyébként hasonlóan alakul a mostani szezon, mint a tavalyi, hiszen 2014-ben is a harmadik versenyhétvégén, a hungaroringi második futamon sikerült egy másik márkának megtörnie a franciák egyeduralmát. Akkor Gianni Morbidelli a Chevrolettel, most én a Hondával.
Olvashattátok a gyűjtést, miszerint privát pilóta még sosem nyert akkora különbséggel a WTCC történetében, mint én a Hungaroringen. Amikor erre felhívták a figyelmem, egyből az egyik egyetemi oktatóm szavai jutottak eszembe, hogy a statisztikák sok mindent megmutatnak, de sokszor pont a lényeget takarják el. Ezzel kapcsolatban pontosan ezt érzem. Az sem számított volna, ha tíz vagy tizenöt másodpercet verek a második helyezettre, mert mindez a második futamon történt fordított rajtrács mellett, így nem a leggyorsabb autók haladtak közvetlenül mögöttem. Ebből tehát nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, a második futam végeredménye nem a valós erősorrendet tükrözte.
Válaszokat kell találnunk arra, hogy az időmérőn miért szenvedtünk annyira, ez a kérdéskör még elemzésre szorul. Az az igazság, hogy most az egyik szemem sír, a másik nevet, amiért a saját várakozásaimon alul teljesítettünk a kvalifikáción. Ha hozzuk azt, ami bennünk lehetett volna, akkor valószínűleg a harmadik-negyedik hely környékére kvalifikálom magam, és onnan sokkal nehezebben jöhetett volna össze a futamgyőzelem. Így viszont bár nyerni tudtunk hazai pályán, ami már most egészen biztosan az egész szezon egyik legszebb pillanata volt, továbbra is idegesít a tempóhátrányunk. Jelen pillanatban ugyanis úgy néz ki, hogy a hasonló sikerekhez olyan pályákra van szükségünk, mint a Hungaroring, ahol nehezen lehet előzni, és olyan szerencsés időmérős forgatókönyvre, ami ezúttal megadatott nekünk. Én viszont szeretném, ha nem lennénk kiszolgáltatva a körülményeknek, és nyers erőből tudnánk közelebb kerülni az élmezőnyhöz.
Egyébként az, hogy a Hungaroringen taktikáztunk, nem jelenti azt, hogy a jövőben is ez lesz az általános stratégiánk az időmérőkön. Most is csak a Q2 első próbálkozása után vettük számításba ezt lehetőséget, mert akkor egy viszonylag jó kört akartam futni, de láttuk, hogy csak a hetedik-nyolcadik helyre lenne elég. Ráadásul amikor tizedik voltam, aránylag biztosan fel tudtuk mérni azt, hogy a mögöttem álló két versenyző már nem tud javítani, és ritkán adódik ilyen kockázatmentes lehetőség a taktikázásra. Gyorsan kellett döntenünk, és utólag egyáltalán nem bánom, hogy így határoztunk.
A győzelemmel mi is, és az egész Honda-család is levegőhöz jutott egy kicsit, de ugyanolyan elánnal megyünk tovább. További dobogós helyezéseket akarunk gyűjteni, mert nagy céljaink vannak még ebben a szezonban!