Épp a csehországi versenyhétvége előtt írtam arról, hogy az elmúlt másfél hónapom a láthatatlan háttérmunkáról szólt, nem telt el nap, amikor ne tettem volna azért, hogy véget vessek a hosszú ideje tartó rossz szériának.
Mostban csaknem két év után először arattam futamgyőzelmet a WTCR-ben, és most könnyű lenne azt mondani, hogy a kemény munka kifizetődött. Valójában nem tudom megmondani, mekkora az összefüggés az energiabefektetés és az egyből kiforrt siker között, csak azt tudom, hogy magabiztosabbnak érzem magam. És már Csehországba is így érkeztem meg.
Már az elején éreztem, ez jó lesz!
Kívülről nézve még nem lehetett látni, de már az első szabadedzésen nagyon jó érzés fogott el az autóban. A második gyakorlás végén, amikor én voltam a leggyorsabb a mezőnyben, már határozottan bizakodtam, hogy az időmérőn nemcsak a top 10 lehet reális cél, hanem a Q3-ba is odaérhetek. Egyben volt az autó, ráéreztem a pálya ritmusára, összhangban volt minden, ami mindig plusz önbizalmat ad. Úgy voltam vele, kis kockázatvállalással összejöhet a siker.
Miután bejutottam a legjobb ötbe, a csapat döntése volt, hogy utolsóként fussam meg a mindent eldöntő gyors kört. Korábban sokszor próbálkoztunk azzal, hogy az elején mentem ki, mert szeretem, ha minél jobb a gumik hőmérséklete és még én is lendületben vagyok. Nem tudom, mekkora jelentősége volt a mostani döntésnek, de az biztos, hogy a Q3-as körömnél jobbat nem tudtam volna. Az egyes sikánban volt egy apró hiba, de utána tökéletes kör volt, és a megszerzett második hely megmutatta a felső határát az autónknak.
A szendvics közepében sosem könnyű
A csehországi versenyhétvége rendhagyó lebonyolítása miatt az időmérőt egy nap szünet követte, szombaton médiakötelezettségeim voltak, és folytattam a felkészülést: rajtokat elemeztem, telemetriáztam, a mérnökömmel előkészítettük a beállításokat. A vasárnapi első futamon jól sikerült a rajtom, lendülettöbletem volt a többeikhez képest, és ezt ki szerettem volna használni.
Sajnos, ahogy hirtelen feltorlódtak az autók, az előttem haladó Yvan Muller erős fékezését nem tudtam megfelelően lereagálni, kicsit nekikoccantam. Nem volt nagy ütközés, egyikünk autója sem sérült komolyabban. Sajnáltam, hogy később büntetést kaptam az eset miatt, de el kellett fogadnom, hogy ezzel hetedik helyett végül hivatalosan csak tizenötödik lettem.
Főleg azért bántam, mert keményen megharcoltam a hetedik helyért. Mögöttem Mikel Azcona támadott, aki nem kellemes társaság a pályán, előttem pedig Jean Karl-Vernay volt, akinek segíteni szerettem volna, de kicsit lassabb volt nálam. Így egy szendvics közepébe csöppentem, Azcona türelmetlenül villogott mögöttem, és nem tudtam a saját tempómat autózni, hogy lehűtsem. Így meg kellett izzadnom, hogy magam mögött tartsam.
Egy életem, egy halálom, ezt megcsinálom!
Azconával a második futamon is összecsaptunk. Ő rajtolt a pole pozícióból, én mellőle a második helyről. Hasonló volt a rajtunk, nem tudtam megelőzni, de nem is szakadtam le róla, a közelében maradtam, így láttam minden lépését. Ráadásul a mögöttünk lévők gyengébben rajtoltak, és tudtam, hogy nem tudnak hátulról támadni. Ez könnyebbséget jelentett, mert szabadon választhattam meg az ívemet a pályán.
Miután láttam, hogy Azcona szűken vette az egyes sikán bejáratát, az volt a tervem, hogy én kijjebb húzódom, és a kijáraton kifékezem, de erre végül nem volt szükség, mert megcsúszott, így már előbb meg tudtam előzni. Hamarosan bejött a biztonsági autó a mögöttünk történt baleset miatt, majd piros zászlóval megszakították a futamot. Miközben az újraindításra készültem, tudtam, hogy borzasztóan nehéz dolgom lesz, mert Azcona az első futamon is gyorsabb volt nálam.
Úgy voltam vele, egy életem, egy halálom, ezt a futamot mindenképpen megnyerem! Az újraindításnál sikerült meglepnem Azconát és elszakadnom tőle, de utána több mint tíz időmérős jellegű, „ami a csövön kifér” körre volt szükségem, hogy tartsam azt a távolságot vele szemben, ami biztosította, hogy ne tudjon támadásba lendülni. Amikor célba értem, nem is futamgyőzelem miatt voltam boldog, hanem arra voltam büszke, hogy ezt a futamot hiba nélkül teljesítettem.
Messze a legjobb versenyhétvégém volt idén
Általában a jól sikerült versenyek után is találok valamit, amit lehetett volna jobban csinálni. Ez azt hiszem, a maximalisták átka. Nagyon ritka, amikor nem tudok belekötni a saját teljesítményembe, de ez a futam ilyen volt, és ezért volt hihetetlenül jó érzés a győzelem.
Sosem az zavart, hogy csaknem két éve nem nyertem, mert a győzelemhez mindennek klappolnia kell. Az bosszantott idén, hogy sokszor nem hoztam ki a maximumot a lehetőségeimből, olyan pontokat hullajtottam el, amiket nem kellett volna. Nagyon frusztrált ez, és elsősorban nem futamgyőzelemre vágytam, hanem arra, hogy végre azt mondhassam, ez volt a maximum. Mostban megkaptam ezt, messze a legjobb versenyhétvégém volt idén.
Kibékülnék azzal is, ha idén már nem lenne több győzelmem, de folytatódna ez a trend, és az idény hátralévő részében mindig ki tudnám hozni a legtöbbet a lehetőségeimből. Győzni mindig szuper érzés, de van, ami ennél is fontosabb.